A szeptemberi Budapest Contemporary vásár nonprofit szekciójában új válogatás látható Horn Péter gyűjteményéből. A sarokkő már negyedik alkalommal Váli Dezső, ám ezúttal fiatal művészekkel dialógusban. Váli számos művel szerepel a kollekcióban, s ezekből az elmúlt két évben három kiállítás már létrejött. 2022-ben Makláry Kálmán galériájában az életmű minden korszakára terjedő szelekció volt megtekinthető, majd ennek egy-egy verziója szerepelt a stuttgarti Liszt Intézetben 2023-ban, illetve látható még 2024. december végéig Győrött a Vastuskós-házban.
A mostani, negyedik tárlat a gyűjtemény nyitását mutatja a fiatal művészek felé. Király György, Lak Róbert és Kuti Botond munkáit Horn Péter a közelmúltban szerezte meg. A stiláris rokonság Váli és Király festészete között kifejezetten szoros, közös nevezőjük a csend. Hogyan lehet csupán néhány tárgy – műtermi kellékek vagy az asztalon elhelyezett edények – segítségével nem csupán a fizikai környezet hallgatását, hanem egy misztikus, belső csendet is megidézni?
Lak és Kuti képei a dinamikából is merítenek. Az amorf, organikus színömlenyek az ősi formák időtlensége mellett friss kavargást, feszültséget is hordoznak. Az inspirációul szolgáló élményük nem is azonosítható tárgyként, hanem inkább látomásként, erők ütközésének, színek egymásba átterjedésének vízójaként. A reálison túli világ ez, szürreális.
A két fiatal művész esetében ez is egy kapcsolódási pont Válihoz, főleg a korai, szürrealista ihletésű korszakához, amint a gyűjteményben található más alkotók korai munkásságához is. A szürrealizmus öröksége meghatározó volt Reigl Judit számára, aki ebből a szabad gesztuson alapuló képalkotás felé lépett tovább. Reigl szintén nagyszámú festménnyel van jelen Horn Péter gyűjteményében. A művész hagyatékát kezelő alapítvány és Makláry Kálmán privát kollekciója mellett ez az anyag nemzetközi összehasonlításban is az egy kézen lévő legnagyobb Reigl-válogatások közé tartozik.
Amint Reigl, úgy Fiedler Ferenc is a második világháború után, Párizsban vált szuverén művésszé. Képeinek faktúráját áramlások, örvények uralják, és ez a mozgalmasság nyújtja a kapcsolódási pontot az eddig említett irányokhoz. Nem véletlen, hogy Horn Péter a kétezres évek közepétől kezdve tőle is nagy számú művet szerzett meg, és ezzel a FondationMaeght gyűjteménye mellett az egyik legjelentősebb Fiedler-kollekció tulajdonosa. Reigl és Fiedler munkái még akkor kerültek be ilyen nagy merítéssel a gyűjteménybe, amikor – legalábbis Magyarországon – kevéssé voltak ismertek és egy elfeledett kincs újrafelfedezésének örömét, izgalmát is jelentették.
A két francia-magyar művész mellett a párizsi emigráció más alakjai – például Kolozsváry Zsigmond és Bíró Antal – is számos alkotással szerepelnek a gyűjteményben, amely így a franciaországi magyar művészet egyik fő újra-befogadójának számít idehaza. Annál inkább, mert Sándorfi István munkássága is Horn Péter gyűjteményének egyik alapköve. Míg a párizsi életút rokonítja őt az említett alkotókkal, a virtuóz figurativitás külön is választja tőlük. Korai korszakában ez a technikai tudás a művekben elrejtett feszültség egyik eszközeként, létrehozójaként szolgált, míg a késői, finomabb témájú vásznain a mesterségbeli fölény és a tudatosan ejtett „hibák”, elrajzolások ellenpontozzák egymást.
Sándorfihoz a gyűjteményben ugyancsak számos munkával jelen lévő Nyári István kínál párhuzamot, hiszen az ő aprólékosan megfestett képei is a látszólagos élethűség, illetve a nyers szókimondás, az elfojtott erőszak képi megjelenítése révén vonják magukba a nézőt.
Az eddigi áttekintés a gyűjtemény három súlypontját emelte ki. Váli Dezső és a metafizikus csend, a kontemplatívbefogadás, a kis méretű képekbe sűrített alig néhány, visszatérő vizuális motívum ökonómiája, az önfegyelem ereje alkotja az egyik blokkot. Reigl, Fiedler és további párizsi magyarok képezik a másik csoportot, amely részben a külföldön új hazára találás, majd az ezredfordulót követően idehaza újra hazatalálás története köré szerveződik. Míg Válit az aszketikus, ismétlődő életvezetés és képi világ, néhány kiválasztott érték iránti hűség és ezek feltárásnak mélysége fémjelzi, addig Reiglék pályája és képi közege a robbanó szabadságkeresésé, a hátrahagyott magyarországi korlátokkal szembeni lázadásé. A harmadik sarokpontot a Sándorfi–Nyári kettős jelenti, akiknek a bravúros figurativitás és az emberi lélek feszültségeinek képre vitele önálló fókuszt biztosít.
Az máris látható, hogy Horn Péter olyan gyűjtő, aki nem egy művészettörténeti ívre vagy elméleti koncepcióra húzza fel a kollekcióját, hanem saját ízlése szerint választ. A nagyvállalatot felelősen, precízen irányító üzletember a műtárgypiacon kiszabadul öltönyéből, és szabad teret ad személyiségének. Ám a strukturált vezető is megjelenik. Amelyik művész mellett Horn letette a voksát, azt mélységében gyűjti. Érthető, hogy ilyen jelentős anyagi tételek esetén racionális, egymást erősítő, egy adott irányt kiaknázó döntéseket kíván hozni; a nemzetközi műtárgypiacon is folyamatosan tájékozódik például az artfacts.net weboldal követőjeként. S legalább ennyire fontos motiváció az alaposan mérlegelt, egy-egy művész szisztematikusan a gyűjteménybe beépítő választások mögött az a szándék, hogy ez a kollekció a kiemelt alkotókat teljességre törekvően, nemzetközi léptékben is relevánsan tudja bemutatni és ezzel a művészeti kánont alakítsa.
Két további blokk is tanúsítja ezt a hozzáállást. Balázs János és más roma művészek – például Péli Tamás – ugyanolyan nagy számú és fontos művel vannak képviselve a gyűjteményben, mint az említett professzionális alkotók. Ez előremutató gesztus a roma művészek felé, hiszen azt sugallja a közönségnek, hogy nem a származás, a művészeti iskolázottság, hanem a képi világ hitelessége a döntő. S miért is ne lehetne Balázs szárnyaló fantáziája áttételesen ugyanúgy a szürrealizmus álom- és vágyképeinek a letéteményese, mint a nagy mesterek művei? Miért ne lehetne Balázs ugyanúgy az emberi és művészi szabadságkeresés nagy alakja, mint Reigl? Mindketten, mindannyian a magyarországi rögvalóságból, annak fogságából menekültek, a bőrszínükre vagy éppen a nemi identitásukra vonatkozó előítéletek ellen lázadtak.
A gyűjtemény 83 Balázs János-képe 2019-ben önálló kiállításon szerepelt a Műcsarnokban, majd egy eltérő válogatás három évvel később a brüsszeli magyar kulturális intézetben, illetve 2023-ban Budapesten a roma művészetre szakosodott Szentandrássy Galériában. Egy magángyűjtő ezzel közügyet, művészeti-társadalmi missziót vállal – a saját tulajdonában lévő alkotások szellemi és anyagi felértékelésével együtt.
Szintén a helyzetbe hozás, az átértékelés szándékával igyekszik bemutatni a gyűjtemény Drégely László művészetét. A többezres életműből Horn Péter a hatvanas évek alkotásait állítja a középpontba, amelyek látomásos világa nem áll távol a szürrealizmustól. A színházi és filmes előadások, illetve a Magyar Televízió díszlettervezőjeként dolgozó Drégelyt fiatalon súlyos betegséggel diagnosztizálták, az alkotás jelentette számára az örökkévalóság ígéretét. Felkarolása jól mutatja, hogy Horn Péter olyan menedzser-gyűjtő, aki nemcsak a kész, biztos értékeket keresi, hanem a gyűjtés önmegvalósításnak is éli meg, ahol az általa felfedezett és alulértékeltnek tartott pozíciókat magasabb elfogadási szintre helyezheti.
Összesen tizennyolc művészt gyűjt szisztematikusan, további, nem kevésbé rangos alkotók mellett – például Molnár Sándor korai korszakának művei is a kollekció kiemelt értékei közé tartoznak. A mélységi gyűjtésen túl a Váli Dezső és a Balázs János festményei köré szerveződő két kiállítás-sorozat a nyilvános bemutatás, a szélesebb közönséggel megismertetés szándékát is tanúsítja. Nem kevésbé hatásos a Horn-gyűjtemény jelenléte a közösségi médiában. 2022 óta a gyűjtő az Instagramon hetente posztol egy művet, és ezeket tudatos online marketinggel nemzetközi célcsoportokhoz is eljuttatja. A több tízezres követőtábor a művészeti platformok között globális összevetésben is megsüvegelendő teljesítmény. A gyűjtő így már legkevésbé sem csupán vevői szerepben, hanem a heti kiválasztások révén kurátori, illetve a jól átgondolt online terítés segítségével kommunikátori, művészetközvetítői szerepben tűnik fel. A kiállítás-sorozatok és a poszt-sorozat együtt már-már intézménnyé avatják a gyűjtőt.
Összességében az elmúlt húsz-huszonöt évben Horn Péter a hazai gyűjtői szcéna egyik meghatározó alakja lett. A második világháború utáni, illetve kortárs műtárgypiacon kezdettől nagy lendülettel van jelen, az Edge Communications kortárs magángyűjtőket szemlézőfüzet sorozatának már a harmadik, 2009. évi kiadványában azokkal a súlypontokkal szerepelt, amelyek ma is meghatározzák a gyűjteményt.
A közelmúlt két újabb fordulatot hozott. Mivel a kollekció fókuszában álló művészektől nagy számú és kiemelkedő minőségű munkák vannak már a tulajdonában, Horn Péter a nyitási lehetőségek – például a festészeten túl új műfajok, a magyar anyag mellett nemzetközi pozíciók, a zömmel férfi művészeken túl női alkotók – közül a fiatalok beemelése mellett döntött, s ezt a mostani kiállítás helyezi először a középpontba. A másik váltás az aktív művészetmenedzseri szerep három fronton: a kiállítás-sorozatok, az online kommunikáció és a hazai szakmai folyóiratoktól a művészeti vásárok támogatásáig terjedő céges mecenatúra révén.
Ez a fejlődéstörténet is hűen példázza, hogy a kreatív műgyűjtő nemcsak a pénzével, hanem a tetteivel is jelen van a művészeti életben.
