„Kedves Barátnőm! Ön életem egyik legnagyobb csodáját adta nekem: el sem tudja képzelni, milyen komoly és mélységes öröm töltött el ma reggel. Abban a pillanatban, amelyben művét megláttam, tudtam, hogy a legszentebb dolgok közé tartozik, és ünnepi jelnek tekintettem, hogy az otthonomba került.” Így hódolt levelében a szürrealizmus cezaromán főpapja, André Breton a mozgalom új üdvöskéje, a kommunista Magyarországról disszidált, hamvasan fiatal Reigl Judit nagysága előtt. Úgy hiszem, hetven évvel később Horn Péter valami hasonló bizsergést érzett (mint Breton azon a párizsi reggelen), mikor hazavitte első Reigl-képét a Falk Miksa utcai galériából. Akkor is, ha nem egy szürreális, korai művet hozott magával, hanem egy olyan éclatement-t, olyan robbanást, amin Reigl a hajlított függönyrúd ívével trancsírozta szét az absztrakt festékmasszát a vásznon. Az első szerelmet pedig követték a többiek, a masszív tömbírások, a körkörös dominancia központok, majd a lírai folyamatok és a zuhanó emberek, végigmenve az egész életművön.
Minden gyűjtemény metakép. Önarckép, ami sok-sok műből áll össze. Ezzel az ősi művészettörténeti bölcsességgel nem lehet vitatkozni.
Minden gyűjtemény önarckép. Akkor is az, ha könnyed trendek félautomata gesztusai vázolják fel a műkedvelő portréját, de pláne az akkor, ha belülről feltörő zsigeri késztetés húzza rá a vonásokat, egyiket a másik után, kíméletlenül, több mint két évtizeden keresztül. A Horn Gyűjtemény arcképe ez utóbbi (lényegesen kisebb) táborba tartozik. Fekete arckép. Sötétlő és ünnepélyes. Önkényesen drámai és drámaian önkényes. Művészettörténeti súlyánál fogva a szívósan elszánt, tüneményesen eredeti Reigl Judit húzta ebbe a gyűjtői arcképbe a legfontosabb, ellentmondást nem tűrő fő arcvonásokat. Húzta függönykarnissal vagy hajlított pengével, amivel a felspriccelt festékmasszát kente szét párizsi műtermében.
Reigl vásznain mindig halálfúgák zúgnak, a Bach-koncertek mély barokk orgonahangján, miközben a felszínen könnyed francia gesztustok táncolnak szivárványosan. Horn akkor esett szerelembe az idős hölggyel, amikor a biztos tippekre váró befektetők még csak nevét sem igazán ismerték. Ma egy hi-tech műtárgyraktár őrzi azokat a gyűjtői kincseket, amelyeket a műkereskedelem az elmúlt évtizedekben a magyar művészeknek kijáró legmagasabb polcra pakolt.
A raktárban a számítógépes rendszer annyira alacsonyan tartja az oxigénszintet, hogy a gyulladás és tűzkár esélye lenullázódik. Úgy gondolom, ezek a komoran fekete, ünnepélyes vásznak élvezik a levegőtlen sötét raktárhelyiséget. Titokban összesúgnak egykori párizsi bizalmasaikkal, a François Fiedlerekkel. Ha hiányozna, hogy nincs guanós, műteremszemétből összetaposott mocsokvászon a máskülönben tiszteletet parancsoló Reigl-kollekcióban, Fiedler vastagra gipszezett, repedt, meggyötört felületei kárpótolnak értük. Komoly és emelkedett háború utáni párizsi absztrakció, Reigl méltó társa az anyagban – és a gyűjtői arckép markáns eleme. Kettőjükhöz egy harmadik nevet társítanék, némiként önkényesen, Váli Dezsőét, akinek szűkös Margit körúti műterme ugyan messze esik a párizsi monde de l’art csillogásától, képi világa mégis ide kapcsolja, lefojtott kolorizmusa, önelemző egzisztencializmusa, és úgy általában az emelkedett humanizmusa révén.
A gyűjteményi portréra, az école de Paris bűvkörébe visszatérve, tarka vonásokat húznak Sigismond Kolos-vary és Bíró Antal kései tasiszta képei, illetve a háború utáni párizsi absztrakciót a vasfüggönyön innenre, Zuglóba átcsempésző Molnár Sándor művei. Magától értetődő választás. Ráadásul nem kevés képről beszélünk! A Kádár-kori féltitkos műgyűjtés egyik legnagyobb ásza, Kolozsváry Ernő azt tanította, hogy teljes életműveket kell gyűjteni, egy-egy művészre szabott, pályaívet felmutató keresztmetszettel, minél erősebb főművekből. A szakmai karrierjét a rendszerváltás után, gyűjtői pályáját az ezredfordulót követően kezdő Horn Péter, inkább öntudatlanul, mint tudatosan, ezt az iskolát követi. Nemes hagyomány.
***
A cégvezetés mellett egy időben Horn Péter aktívan kereskedett részvényekkel, tagadhatatlanul sikeresen. Fundamentális befektetőnek vallotta magát, aki az alulértékelt papírokat keresi. Ahogyan később az alulértékelt festőkre kezdett vadászni a művészeti piacon is. Nem a galériás istállókból kiterelt nyájat követte, hanem saját ösztöneit és felfedezővágyát: hagyatékokat túrt fel, párizsi galériák elfekvő állományát lapozta végig és távoli aukciósházak zugkínálatát böngészte. Mikor kifulladni látszott a gyűjtői Sturm und Drang, vagyis alábbhagyott a műtárgyhabzsolás és -szerzeményezés első nagy korszaka, egy kis tanácstalanság következett. Majd a feketéllő drámához hangolt noktürnális fiatalok jelentek meg a holdfényes horizonton. (Úgy sejtem, az egészségipar steril, németes laboratóriumi tisztasága után Horn Péter ösztönös módon is vágyik a fekete, emberi mocsokra.)
Szénporos feketeségből tűntek elő a szurtos alakok. A szolnoki művésztelep mélyéről Király György, a maga puhán motozó ecsetjárású Morandi-edényeivel, monokróm éjszakai csendéleteivel, vagy a még diploma előtt álló Bálint Norbert mednyánszkysan sötét, bokszolóorrú homunkuluszaival, Lak Róbert poszthumán vízióival és az erdélyi Kuti Botond szétkent, szétrobbantott gesztusaival.
A fiatalok lefojtott koloritú plusz vonásokat adnak a gyűjtői portréhoz, a nagy párizsi zsenik mellett.
***
A komor alaptónusok gesztusrendjéhez a gyűjteményi arcképben frivolan nyers fotórealista vonások is járulnak. Sándorfi István és Nyári István illeszti oda ezeket a mikroszkopikus ecsetvonásokat. Gőgösen és kegyetlenül. A fotórealisták szíve valahogy mindig megkeményedik, mert hajbókolnak előttük a gyűjtők, de közben ajtót mutatnak az intellektusra kényes kurátorok. Sándorfi megtagadta a hiperrealista címkét, miközben magát festette, a diafilmesen sárgálló-kéklő, precízen selymesedő felületekre. Kificcenő férfiasság, takaróba burkolódzó aktok. Hűvösen steril, magtalan festőiség, túl szép, hogy igaz legyen. Fázósan őszinte, minden képéből hűvös levegő fúj, mint egy pinceszellőzőből.
Mellette sorakoznak Nyári bizarra hangolt óriás vásznai: a látvány illúziójának kacskaringós, apró vonalfolyásokkal megteremtett tökéletes visszfényei. Maszkos nászpár a műanyagabrosz felett, tigrisek ledfüzérek között, tulipán mezőre kiszökő japán lány a csetablak magányában. Átlátszó nejlonkesztyűk játszák Reigl halálfúgáit a laptopklaviatúra billentyűin. Tökéletesre formált, artisztikus gesztusok: a robusztus gyűjtő által kedvelt, fehérjepor formájába adagolt mesterséges kiegészítők a gyűjtői önarckép fekete mesterleveséhez. Egy kis Blade Runner -protein az egzisztencializmus örvényébe hajítva.
***
Egy szép napon Scheiber Hugó becsöngetett Hornékhoz Újlipótvárosban. (Egészen pontosan, hogy történetileg hűek legyünk: Horn Péter nagyszüleihez.) Szuszogott és zsebkendővel törölgette homlokát. Korgó gyomra hajszolta. Egy tál ebédnyi összegért otthagyta képét a családnál. Az árnyas lombos parki sétány most ott pihen Horn Péter dolgozószobájának lim-lomjai között. Ha gyűjtőnek állsz, nem árt, ha jó családba születsz, ahol van értéke és hagyománya a művészet tiszteletének és szeretetének! Kacskaringós vonalaival és dekoratív mesésségével az örökölt Scheiber-kép az egyetlen vizuális kapcsolódási pont a romafestők népes táborához. De amilyen messze esik Újlipócia a salgótarjáni cigánysortól, olyan feltűnő színfoltot alkotnak a hetvenes évekbeli roma naivok a festészeti gyűjteményben.
A prímet természetesen Balázs János viszi, a nagy úttörő. Több mint félszáz alkotás, a teljes pályaívet el lehet rajtuk keresztül mesélni. Ami nem túl hosszú történet. Balázs Jánosra, az öreg, habókos roma bölcsre ugyanis a naiv hangokra vadászó értelmiségiek találtak rá a pécskődombi vályogházikójában a hatvanas évek végén. Bátorításukra kezdett újra festeni a kapott eszközökkel, meg verset írni, zarándokoltak hozzá az egyéni hangra szomjas újságírók, művészettörténészek és filmesek. Közel egy évtizednyi megbecsültség után távozott az élők sorából, szellemi öröksége és képeinek népszerűsége a romafestészet általános megítélésének függvényében zuhant alá, vagy kapaszkodott vissza a láthatóság horizontjára. Váratlanabb párosítást el sem tudunk képzelni, mint a franciás gesztusfestészet, a belle peinture mellé társított salgótarjáni naivitást. Vastag körvonalak, tarka indiánkolorit, szőnyegszerű képépítés, burjánzó mitológia. És Balázs János nincs egyedül, a kollekció része a nyomában járó, mély nyomorból kiemelkedő (majd visszahulló) Balogh Balázs András is. Egy másik romafestő, aki ugyanakkor teremtette meg festői világát. Benne az ágrólszakadt, lángnyelvként kígyózó koldusokkal, akik kisterpeszben álldogálnak a meséssé szépített viskók és ornamenssé simogatott fák között, nyomasztó fekete alappal a hátuk előtt. A történet kikerekítése végett ott találjuk társaságban az értelmiségi cigányfestőt, Péli Tamást is, aki megjárta a Holland Királyi Képzőművészeti Akadémiát, majd hazatérve fontos szerepet játszott a magyar roma intellektuális élet és művészvilág felpezsdítésében, de képeinek ősélményét az őt körbevevő „fekete” emberek jelentették mindvégig.
Mágikus realizmus és roma mitológia. Tarka színfoltok a gyűjteményből kikerekedő portrén. Magányos zárványként állnának itt, ha nem társíthatnánk hozzájuk egy másik korabeli elfeledett hőst, Drégely Lászlót, aki sokat foglalkoztatott díszlettervezőként teremtette meg nagyszabású, ízig-vérig retrós festészetét a Kádár-korszak mélyén. Kondor Bélával felspriccelt Chagall, csipetnyi Bálint Endrével. Női sziluettek, menórák és angyalszárnyú órák a komplett életműből válogatva. Drégely cifra számlapjain az óramutatók a – sötétlő – éjfélhez közelítve dermedtek meg. Így dacolt a kegyetlen idővel, a ránk leselkedő halállal. „Hogy mit jelent az óra? Talán egy kicsit a szárnyas időt, a kegyetlen időt. Egy kicsit az elmúlásra figyelmeztet” – magyarázta. Pont úgy, ahogy egy műgyűjtemény is szembeszáll az elmúlással, a műtárgyak nagy közös arcképévé gyúrva át alkotójuk időbe vetett vonásait. Reményeit és vágyait. Szellemi örökségét és vadászzsákmányait.
